Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Iskolaújság

Az Íródeák c. újságunk  2006. januári számából...

ujsag.png

 


Cseke Veronika, 6. a
Gyászbeszéd Othello fölött



         Othello nincs többé. A hű barát, a jó katona, a szeretett férj elment. Itt hagyott minket, mert kihasználták hiszékenységét, és azt, hogy a feleségét mindennél jobban szerette. Halálba kergették, és ehhez engem is felhasználtak. Kedveltem őt, és megpróbáltam visszaszerezni elvesztett bizalmát, de nem volt rá idő, hogy megbocsásson. Most, mielőtt végleg búcsút vennék tőle, emlékeimből visszaidézem őt.
         Othello mórnak született. Ezért egész életében küzdenie kellett az emberek előítéleteivel. Állandóan bizonyítania kellett, hogy fekete létére ér annyit, mint bármelyik fehér ember. Benne bujkált e félelem, hogy mint idegent és egyszerű katonát a velenceiek kinevetik.
         Jó katona volt. Határozottan, bölcsen hozta meg döntéseit. Különösen akkor, ha ezekkel másokról döntött. Nem szerette a fegyelmezetlenséget, a részeg dorbézolást.
         Méltóságát és bölcsességét akaratlanul is csodálhattuk. Kedves humorral akadályozta meg például a párbajt, és nyugtatta meg a dühös Brabantiót.
         Ami saját érzéseit illeti, könnyen kijött a sodrából. Annyira szerette Desdemonát, hogy nem bírta elviselni, hogy elveszítse. Amikor a gyanakvás magvát elvetették lelkében, a felesége elveszítésétől való félelem haraggá változott. Beleőrült a féltékenységbe. Ekkor már nem lehetett megállítani. Inkább megölte az imádott asszonyt, mintsem elviselje, hogy másé legyen. Csalárdul rászedték, kihasználták legmélyebb érzéseit. Mikor rájött, hogy becsapták, már késő volt. Akkor már csak egyetlen lehetősége maradt, az, hogy követi a halálba az imádott asszonyt.
         Sajnálom, hogy irántam való érzéseit is befolyásolták. Azt hiszem, félreértette viselkedésemet, és rosszat gondolt felőlem. Én megbocsátok neki, hiszen tudom, hogy kihasználták és halálba kergették azok, akik a maguk javára akarták fordítani a történteket.

 

 


Pénzes Bendegúz, 6. a
Gyászbeszéd Othello felett



Tisztelt Tanács, kedves barátaim!
         Viharos napokat éltünk át, a sors oly kiszámíthatatlan módon szabta át életünket, hogy értelmünk nem volt képes követni a gonosz indulatok keltette vihart.
         Bár ne ragadtak volna el bennünket így indulataink! Ha megadatik, hogy tisztábban lássunk, Ciprus új kormányzójaként nem lenne szomorú kötelességem gyászbeszédben megemlékezni mindenki által tisztelt elődömről, kinek nevén nem múló foltot hagytak az elmúlt napok. Szégyenkeznem sem kellene, hogy nem láttunk át időben a cselszövések hálóján, melynek a tisztanevű Othello áldozatul esett.
         Senkit nem kívánok szavaimmal megbántani, de úgy gondolom, a szégyenérzetben osztoznunk kell. A történtekhez valamennyien hozzájárultunk jellemünkkel és szokásainkkal; így vagy úgy, valamennyien hibásak vagyunk. Nem keresek mentséget, nem mentegetem Othellót sem, mert nem menthető, hogy szörnyű módon kioltotta egy ártatlan asszony életét. Azonban megbűnhődött tettéért. Ha elkésve is, de felismerte tévedését, és becsületes lelke összeroppant az önvád súlya alatt.
         Élete utolsó pillanatában bizonyára megvilágosodott előtte, ki szőtte ellene a gonosz terveket. De nem eredt bosszúszomjasan a bűnös nyomába, oly mélyen sújtotta a veszteség, mely érte. A bűnös nevét már ismerjük, ő maga erős őrizetben várja a Tanács ítéletét. Nem dolgom, hogy megjósoljam a jövendőt, de azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy Jágó nem fogja elkerülni méltó büntetését.
         Megbűnhődött így hát a legfőbb bűnös és áldozata is. De mi lesz velünk, a többi bűnössel? Elnyerjük büntetésünket mi is, akik gyarlóságainkkal járultunk hozzá a gonosz tervhez. Életünk végéig elkísér majd bennünket a néma vád: saját gyengeségünk egy becsületes ember vesztét okozta. Lelkünk terhén nem fog enyhíteni a gondolat, hogy csak ördögi gonoszság képes emberi hibákat így a saját céljaira kihasználni. Jágó elvetemült cselvetéseinek láncát bármelyikünk megszakíthatta volna, ha lelkében tisztábbnak, becsületesebbnek, erényesebbnek bizonyul.
         Kedves barátaim! Engedjétek meg, hogy elöljárjak a példával, és bűnbánattal kérjem; adjon az Úr örök nyugalmat Othello háborgó lelkének!

 

 



Frittmann Lídia, 9. b
„...vétkesek közt cinkos aki néma...”


(részlet Babits Mihály: Jónás könyve c. művéből)



         Ezen mondat igazságát Thomas Mann Mario és a varázsló és Babits Mihály Jónás könyve című műve alapján szeretném megvizsgálni.
         A Mario és a varázslóban az elbeszélő a közönség soraiban ül. Cippola szellemi harcot vív hallgatóival, és egyenként győzelmet arat felettük. Akaratukat elveszítik az övével szemben, és kiszolgáltatják neki magukat.
         Az író a történet elejétől kezdve utal arra, hogy kellemetlen, rossz emlékű nyaralásról beszél. Ennek több oka is lehet. Egyrészt elképzelhető az, hogy a gyerekeiket, ezáltal őket is sok megaláztatás és szerencsétlenség éri. Ez már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy ilyen keserű emlékei legyenek erről a nyárról. Lehet az is, hogy Cippola halála, Mario szerencsétlensége tette nyomasztóvá azt a helyzetet, amelyben az elbeszélő volt. Azonban az is okozhatja, hogy ő is vétkesnek érzi magát a tragédiában. Vétkesnek, mert nem szólt vagy tett semmit ez ellen az ember ellen; nem vitte haza a gyerekeket a szünetben, nem hagyta ott az előadást akkor, amikor már érezte ennek az embernek a rendkívüli hatalmát. Ő maga is azt írja, hogy lelkileg élni csupán az aktív magatartásból lehet. Ez a bűntudat teheti legszörnyűbbé ennek a nyaralásnak az emlékét.
         A Jónás könyvében a főszereplő, Jónás van hasonló helyzetben. Vétkes, mert az Úr parancsára és a sürgető veszedelem ellenére nem hirdeti az igét Ninivében. Meghúzza magát egy tökinda árnyékában, és dacol Istenével. Napok teltek el, mire rászánja magát arra, amire az Úr kérte. Emiatt a passzív magatartás miatt vétkes, hiszen nem adott esélyt az embereknek Ninivében, hogy túléljék a pusztítást. Félt a szégyentől, a megaláztatástól.
         Ezen művek alapján elmondhatjuk, hogy a címben szereplő állítás igaz. Ha nem akarunk a jó érdekében szólni, megelőzni a tragédiát (pedig ezt meg tudnánk tenni), akkor egyértelműen hibát követünk el. Babits műve ezt üzeni számunkra.
         Thomas Mann novellája nagyon sok veszélyre felhívja a figyelmünket. Azt üzeni, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem tudjuk hallatni a szavunkat. Ekkor is lehetnek néhányan olyan kiváltságos helyzetben, hogy tudnak üzenni a többieknek valamilyen módon. Az ő feladatuk, hogy hallgassanak rájuk.
         A Mario és a varázslóban csak a római fiú olyan bátor, hogy a zsarnok ellen szóljon. A közönség soraiból ugyan elismerő moraj hallatszik, de nyíltan senki sem áll a pártjára. Ő a szimpatikusabb számukra, egyetértenek vele, de amikor elbukik, inkább átformálják róla véleményüket. A közönség csupán passzív szemlélője az eseményeknek – mind a római fiú, mind Mario esetében. Néma marad, és ez is közrejátszik abban, hogy bekövetkezzen a tragédia.
         A történelem során számtalanszor adódott olyan alkalom, amely ezt az állítást megerősíti. Az ilyen állapot sokszor tragédiával ért véget, pedig sokan felemelték a szavukat ellene. Lehet, hogy akkor is a „közönségben” volt a hiba?

 

 



Bánki Dóra, 6. b
A különös idegen


            Egyik nap a fiókomban kotorásztam, és egy régi fénykép akadt a kezembe, ami egy erdei kiránduláson készült. A barátnőm és én vagyunk rajta. Egy tisztáson állunk. A képet a túra vezetője készítette rólunk. Erről a képről eszembe jutott, hogy milyen sok érdekes történetet meséltünk egymásnak ezen a kiránduláson.
         A túra vezetője elmondta, hogyan szabadított ki egy őzgidát a csapdából. A barátnőm mulatságos történetet mesélt, ami vele esett meg, emlékszem, jót nevettünk rajta. Ezután az én történetem következett. Gondoltam, megtréfálom őket egy kicsit.
         Elmeséltem, hogy egyszer találkoztam egy alacsony emberkével, aki a városukba látogató idegent így írta le: olyan nagy, mint egy templomtorony, a feje akkora, mint a városháza. Karjai akkorák, mint a leghosszabb főutca a városukban. Hosszú lábaival olyan nagyot lép, amekkora utat én magam három hónap alatt tennék meg. Lábfejei akkorák, mint egy hatalmas hajó, amelybe az ország összes lakója belefér. Szeme, mint egy felhő az égen, orra pedig a legnagyobb hajó árbocához hasonló. Hatalmas szája városkapu-méretű, nagy fogai fehéren csillognak, hintó nagyságúnak látszanak. Elálló fülei úgy lengedeznek, akár a vitorlák, bajszából pedig meg lehetne fonni az összes kötelet, amire csak szükségünk van. Szakálla beborítaná erdőinket, kabátja beterítené mezőink nagy részét. Gombjaiból több száz ágyút vagy harangot lehetne önteni. Az idegen öve körbeérné fél országunkat. Ennyit mesélt távoli ismerősöm.        
   Mikor befejeztem a történetet, láttam a többiek arcán a csodálkozást, de nem szóltak semmit. Továbbindultunk, és csak annyit kérdeztem tőlük: Nem vettétek észre, hogy Gulliverről meséltem? Valóban! – mondták nevetve, és vidáman folytattuk utunkat.

 

 



Nagy Zsolt, 6. b
Önzetlenül



            Tél volt. Nagy pelyhekben hullott a hó. A korai sötétség miatt az asszonyokkal együtt behúzódtunk a fonóba, ahol kézimunkáztunk és meséltünk a tűz melegénél. A mesemondás sora éppen rám esett. Kicsit elgondolkodtam, majd eszembe jutott egy történet, melyet a nagyanyám mesélt nekem néhány évvel ezelőtt.
         Ez a történet egy hasonló téli estén kezdődött, valamikor a II. világháború idején. Nagyanyám a falu többi lányával és asszonyával békésen dolgozott a fonóban, amikor egyszer csak zajt hallottak az ajtó felől. A halk kopogás után az ajtó feltárult, és egy magas, vékony fiú lépett be a sötétről. Nagyon fáradtnak tűnt, sovány és koszos volt, ruhája szakadozott. Rögtön szemükbe ötlött a kabátja gallérján világító sárga csillag. Szavak nélkül is tudták, hogy a fiatalember nagy veszélyben van.
         Az asszonyokban fel sem merült, hogy ne segítsenek neki. Azonnal étel, ital került az asztalra. Miután a vendég elmondta, hogyan sikerült egérutat nyernie az őt üldözők elől, az asszonyok eldöntötték, segítenek elbújni a fiatalembernek. Női ruhát, kendőt kerítettek, s ettől kezdve a háború végéig nagyanyám családjával élt, akár egy igazi családtag. Esténként ő is részt vett a fonóbeli beszélgetésekben, ahol sokat mesélt életéről. Mikor elérkezett a búcsú ideje, fájó szívvel váltak el tőle. Így menekített meg a II. világháború poklából egy embert néhány falusi asszony.
         Valahányszor ez a történet eszembe jut, melegség tölti el a szívemet. Büszke vagyok, hogy az én nagyanyám ilyen hőstettre volt képes.

 

 


Benedek Márton 11. a
Gyűlölet



         Ez a film valós problémákat, sőt, magát a valóságot mutatja be, azáltal is hitelesebbé téve a történetet, hogy maguk a nevek is eredetiek. A film története ezen kívül a klasszikus hármas egység keretei közé szorított: az eltelt idő alig valamivel több, mint egy nap, a helyszín folyamatosan a francia főváros, a cselekmény egyetlen fő szálból, a főhősök viszontagságaiból áll, melyek a fő konfliktus köré rendeződnek.
         A történetben a fő konfliktus a francia kormány, a rendfenntartó egységek és a francia utcák lakosságának szembenállása. Ezt az ellentétet egy Abdel nevű fiatal fiú bántalmazása gerjeszti, azonban az eset és maga a személy mindvégig háttérben marad, sőt, a kórházban erőszakkal akadályozzák meg, hogy a főszereplők vagy akár a nézők bepillantsanak a színfalak mögé, s lássák a valós problémákat.
         A történet legelején már szembesülünk a három főhős viszonyával és természetével. Said arab fiú, akin egyértelműen látszik, hogy ő a legfiatalabb és legtapasztalatlanabb, azonban állandóan jár a szája. Vinz mindig bizonyítani akar, tele van feszültséggel, folyamatosan ideges, és próbál szabadulni a származásától, vallásától (nagymama: „Te sem jársz zsinagógába...”, valamint a történetben többször előkerülő és fontos szereppel bíró viccet ő úgy ismeri, hogy egy rabbi ugrik ki az ötvenedik emeletről...), melyet béklyónak érez. Hubert sok szempontból ellentéte Vinznek: megfontolt, tiszteli az anyját, tudja, hol a határ. A történetben fontos szerepet játszik továbbá a pisztoly, a jövő kérdése és a sokszor előkerülő vicc is.
         Miután tudomást szereznek a pisztolyról, mindenki magára jellemzően reagál: Hubert aggódik, mindhármuk miatt, Said még fiatal, nem érti a fegyver jelentőségét ("add ide, én jövök!"), Vinz idegeskedik, és ettől kezdve többször láthatjuk, ahogy izzadt tenyerét törölgeti.
         Ezen kívül több feliratban előkerül a világ és a jövő kérdése: hová vezet az a helyzet, ami Párizsban kialakult? Kinek a kezében vannak a dolgok, és melyik fél oldalára billen majd a mérleg? Több felirat többféle üzenetet közvetít: a lakótelepen, a falon ott látható az „A jövő mi vagyunk” felirat. Az óriásplakát szerint a médiát, a pénzt és a haderőt kezében tartó kormány kezében van a világ („A Világ a miénk"), amit azonban egy alkalommal Said átír, és az új felirat szerint a világ az ő kezükben van, az ő akaratuk érvényesül. Hogy ez hova vezet, egyelőre nem tudjuk, de az ellentétek erősödnek.
         A kórházban természetesen Said kerül bajba, azonban egy felügyelő, aki szót ért velük, a segítségükre siet, és bizonygatja, hogy ők az emberek védelméért cselekednek. A szkeptikus Hubert erre ekképpen reagál: „És tőletek ki véd meg bennünket?" A rendőrőrsön várakozó Hubert és Vinz úgy fest, mint a ragadozók közé dobott nyers hús, melyet a rendőrök szíves örömest széttépnének. A rendőrség falán álló vengeance (bosszú) feliratot egy politikus képével próbálják eltakarni, azonban ez sikertelen, a bosszúvágy forr az emberekben (Vinzben és Abdel családjában egyaránt). A különbség, hogy Vinz bosszúvágya nem őszinte, ő csupán tiszteletre vágyik, és nem is képes lőni, míg Abdel bátyja valóban bosszút akar állni, és meg is próbálja, ám ez nem sikerül.
         Hubert el akar szabadulni ebből a világból, itt senki nem hasonlít rá, az anyja azonban szkeptikusan fogadja menekülési szándékát („hazafelé vegyél nekem salátát”), nem hiszi hogy Hubert kiszabadulhat ebből a világból, neki itt a helye. A főszereplők között eközben folyamatosan nő a konfliktus a különböző szándékok összeütközésének köszönhetően.
         A WC-ben, közvetlenül az öreg úr felbukkanása előtt Hubert és Vinz veszekednek és szidják egymást, azonban az öreg úr történetét közösen,  figyelemmel hallgatják, együtt nevetnek rajta, majd a hirtelen felbukkanó mesélő távoztával közösen értetlenkednek. Ha a történetnek nem is volt célja a három fiatal összekovácsolása, mégis elérte azt.
         Ezután a fiúk új környezetbe kerülnek, a város egy másik oldalán más volt a helyzet, itt a rendőrök egyenrangúan bánnak velük, udvariasak. Azonban ők nem illettek ebbe a környezetbe, nem tudtak szót érteni se a ház lakóival, se Asterixszel, aminek az lett a vége, hogy Hubertet és Saidet letartóztatta a rendőrség, míg Vinz el tudott menekülni. Az ezután következő kihallgatás párhuzamban áll Az ötödik pecsét vallatási jelenetével: mindkettőben megtalálható az a vezető személy, aki vélt felsőbbrendűségét próbálja érvényesíteni, és oktatni, nevelni szándékozik a fiatalabb és tapasztalatlanabb társát, valamint a kísérlete alanyait is. Ez mindkét esetben a hatalom és az emberek közti konfliktusokat erősíti.
         Ezalatt Vinz céltalanul bolyong, és új társaságba keveredik, ami a főhős-hármas eltorzult formája: három ember ugyanabban a szerepkörben (Said és a másik hármas közül az egyikük mondja: "Ne beszélj így a húgomról!"). A különbség azonban az, hogy ebben a társaságban a Vinz szerepét alakító ember képes gyilkolni, és azt meg is teszi.
         Ezután újra találkoznak, miután Hubert és Said kiszabadultak a rendőrök keze közül. Nem kérnek semmit számon Vinzen, habár később, mikor Saidet és Vinz-t elkapja a rendőrség, Hubert habozás nélkül megfordul, és a segítségükre siet. Ebből is látszik, hogy Hubert sokkal inkább képes a cselekvésre, mint Vinz, és talán az is, hogy abban a helyzetben Vinz reakciója volt az általánosabb, és inkább azt nem várhatnák el, ahogy Hubert reagál (az emberben a segítőkészség, a cselekvésre való hajlam és a bátorság egyre kevésbé található meg).
         Ekkor szembesülnek Abdel halálával. Ez végképp felborítja az egyensúlyt, újabb veszekedés alakul ki köztük, szétválnak, azonban Vinz nem adja fel, és követi őket. Ennek köszönhető, hogy Vinz a pisztolyával talán a filmben először helyesen lépett közbe. Hubert azonban az előrelátható újabb problémák elkerülése végett úgy döntött, véget vet ennek a problémának és megleckézteti Vinz-t. Vinz elborzad attól, amit majdnem megtett, elborzad önmagától. Végül a másnap hajnali vonattal hazajutnak, de ezalatt sok minden megváltozott. Abdel halálával a politikai helyzet várhatóan változás előtt. Said is megváltozott, miután szemtanúja volt Vinz halálának és Hubert bosszújának. Vinz közvetlenül halála előtt nőtt fel. Hubert is megváltozott, a történet végén már képes volt cselekedni (újabb ellentét: Abdel halála után Vinz továbbra sem tudott cselekedni, Vinz halála után azonban Hubert már tudott). A film egyik központi szimbóluma, a vicc is megváltozott: a társadalom a padlón (mélyponton) van… („Nem a zuhanás számít, a leérkezés…”)

 

 


Mondi Csaba 11. a
A gyűlölet



         "Azt ismered, hogy egy pasi kiesik az ötvenedik emeletről? Miközben zuhan, azt mondogatja, hogy nyugtassa magát: eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Nem a zuhanás számít. A leérkezés."
         Ezzel a viccel kezdődik a történet, és kicsit megváltoztatva bár (pasi helyett társadalom), de ezzel is fejeződik be. A leérkezés számít. Ez önmagában igaz a viccekre is, hiszen mit sem ér egy vicc, ha nincs a végén poén. Sőt, jobban meggondolva mindennel így van ez: az számít, hogy mi lesz a dolgok vége, mi sül ki belőlük. Találó az a megoldás, hogy csak a történet végén mondják ki nyíltan, hogy hogyan is kapcsolódik a vicc a cselekményhez, hogy valójában nem egy emberről, hanem a társadalomról van szó. Látjuk, ahogy zuhan a társadalmunk, de amíg nem történik semmi komoly dolog, addig lehet mondogatni, hogy minden rendben van, pedig jól tudjuk, hogy ennek csak egy vége lehet. Épp, mint a zuhanó embernél, azzal a kivétellel, hogy a vicc csattanójakor ő meghal, de a társadalom nem. Az nem fog megállni egy-két fiatal halála miatt. Ugyanúgy zuhanni fog tovább, hiszen ezután is születnek gyermekek ebbe a világba, s ezzel folytatódik minden rossz.
         A társadalom romlottsága miatt meghalhatnak, sőt törvényszerű, hogy meg kell halnia ártatlan embereknek. Ártatlanok, mert nem ők döntik el, hogy hová szülessenek, csak beleszületnek egy már kialakult világba, aminek akarva-akaratlanul részévé válnak. Ez a világ alakítja őket, s nem ők a világot. Az, hogy ezt felismerik-e, személyiségük valóban saját részén múlik.
         A történet három főhőse közül Saidtól, az arab származású fiútól áll legmesszebb ez a felismerés. Ő az, aki soha nem fog elgondolkodni azon, hogy miért áll úgy a világ, ahogy. Mikor Hubert és Vinz (egy sötétbőrű és egy zsidó barátja) beszélget a viccről és annak kapcsán a világ dolgairól, Said az Eiffel-torony fényeit akarja kikapcsolni a csettintésével. A történet során is csak a pénze és a szex érdekelte, a komoly dolgok, viták vagy beszélgetések mind Huberthez és Vinzhez kötődnek.
         Talán Vinzre mondhatjuk először, hogy ráébredt volna a helyzetére, és azt, hogy tesz is valamit ennek hatására. A változás barátjuk halálához (ahhoz a bizonyos leérkezéshez) köthető. De vajon valódi ez a ráébredés? Vinz meg akar ölni egy rendőrt, ha meghal a barátjuk. Elég egyértelmű, hogy ez nem megoldás, és hogy Vinz valójában nem jött rá semmire sem. A zsidó fiú elhatározása nyomán ismerhetjük meg Hubert véleményét, gondolatait. Miután Vinz megosztja barátaival a tervét, s megmutatja nekik a pisztolyát, amit magánál is tart, Hubert megpróbálja megmagyarázni barátjának, hogy nem helyes, amit csinál, de mivel ez nem sikerül, inkább otthagyja a többieket és hazamegy. Nem képes megértetni Vinzzel, hogy ez így nincs jól, sőt azzal, hogy pisztolyt tart magánál és gyilkosságra készül, csak ront a dolgok amúgy is rossz állásán (csak gyorsítaná a zuhanást).
         Ebből látszik, hogy ő az, aki valójában ráeszmélt a helyzetükre. Nem véletlen, hogy ő mondja el azt a bizonyos viccet a történet során, illetve annak elején s végén is. A ráeszmélés hatására ő is tenni akar valamit. Otthon, az édesanyjának mondja el, hogy el akar menni. Tudja, hogy nem tud változtatni ezen a helyzeten, magán a társadalmon, s így csak az a lehetőség marad számára, hogy elhagyja ezt a környezetet. Erre viszont már nem kerül sor.
         Miután megtudják, hogy barátjuk meghalt, Vinz cselekedni akar. Ebben a feszült szituációban rájuk támad egy skinhead banda, de Vinz megmenti barátait a fegyverével. A feldühödött zsidó fiúnak lehetősége nyílna rá, hogy öljön, de leginkább Hubertnek köszönhetően nem teszi meg. Ennek kapcsán Vinz rájön, hogy a pisztoly valóban nem megoldás, s odaadja a fegyvert Hubertnek, majd elválnak. Közvetlenül ezután rendőrök állítják meg Vinzt és Saidet, azonnal fegyvert emelve rájuk. Miközben a járőrök szórakoznak velük, Vinzt véletlenül fejbe lövik. Hubert odasiet, és ennek láttán fegyvert emel a rendőrre, majd az is őrá. Eztán már csak egy pisztolydörrenést hallunk. Hubert, a sötétbőrű fiú, aki felismerte helyzetüket, aki ebben a környezetben talán egyedül józanul tudott gondolkodni, s végképp nem akart rosszat senkinek, embert ölt vagy meghalt. Nem maradt lehetősége, hogy elhagyja a lakótelepet. Túlságosan is részévé vált annak a világnak, amibe beleszületett, így az már nem tudta elengedni.
         A valóságban is, bár nem a szemeink előtt, de sok hasonló történet játszódik le, s mégis minden megy tovább, mintha semmi sem történne. Ez nem lakótelepi srácok, a rendőrség vagy bárki más bűne. A világ ilyen, s az teremti ilyenné a benne élő embereket. De akkor ki tud ezen változtatni, lehet-e ezen egyáltalán változtatni? Erről szól ez a történet.

 

 

 


Csonka Anna, 12. b
Amikor nyugaton a helyzet változatlan…



         A realizmus a 19. század Nyugat-Európájában, főként Franciaországban terjedt el, illetve teljesedett ki. A realista regény az egyén boldogulását írja le a társadalom útvesztőiben, hőse általában feltörekvő fiatal, aki mindenáron egy felsőbb társadalmi rétegbe akar kerülni. Az orosz realizmus ennél jóval több, Tolsztoj és Dosztojevszkij egyetemesebb kérdésekkel foglalkozik, hőseik nem a társadalom tagjaiként kívánják elérni a boldogságot, ők végső kérdéseikre keresnek választ. Ez az egyetemesség és a világot az egész emberiség szempontjából vizsgáló nézőpont érhető tetten az elbeszélői fogásokban is.
         Míg Balzac és Flaubert részletesen írja le a helyszíneket, a szereplőket, különös tekintettel azok társadalmi helyzetére, addig az orosz epikusok, főként Dosztojevszkij mindezt másodlagosnak vélik, a hangsúly inkább az eszmén van, azon az eszmén, amely a regény során több tükörből is láthatóvá válik és megnézettetik. S ez már kifejezetten 20. századi, noha Flaubert regényeiben is a szereplők belső élete hangsúlyos, a 20. század regényei sokkal analitikusabban közelítenek a lélekhez és az emberhez.
         Az elbeszélő nézőpontja is előremutató az orosz epikában, megszűnik a mindentudó elbeszélő, sokkal nagyobb szabadságot hagyva az olvasónak. Dosztojevszkij regényeire nagymértékben jellemző ez a vonás, olyannyira, hogy az egyik Karamazov fivér szájából olyan kérdést is hallhatunk, amelyre az egész életműben nincs válasz. Tolsztojnál is azt érezhetjük, hogy a szereplők önálló, a szerzőtől független életet élnek, hiszen néha maga Tolsztoj állít olyasmit szereplőjéről, amelyet az saját mondataival és cselekedeteivel cáfol meg. S bár mondhatjuk, hogy a francia realisták is kívül helyezték magukat regényük eseményein, s fölülről tekintettek a történetre, ám mivel gyakran ironikus hangvételben írnak szereplőikről, ezért ha megvetően vagy lekicsinylően is, de véleményt nyilvánítanak róluk, tehát megítélésük már nem független az író személyétől, és ez az irónia hat az olvasó gondolatvilágára is. Tolsztoj, Dosztojevszkij, sőt már Puskin is tartózkodik az ilyesfajta állásfoglalástól.        
         Ám az oroszok nem csak elbeszéléstechnikai fogásokkal szárnyalják túl nyugati kortársaikat, hanem nyelvhasználatukban is újat hoznak. A nyelvet, a szavakat ugyanis nem eszközként használják, nem úgy, mint a kutató a mikroszkópot. Gogol előszeretettel alkalmazza a szóviccet, játszik a szavakkal és a stílussal, bizonytalanságban hagyva ezzel az olvasót a regény egészének mondanivalója és jelentése felől. Gogol túllép az irónián is, ő még azt sem veszi komolyan, műveiben semmi nincs a helyén, illetve semminek nincs meghatározott helye és ideje; a tragikus, a komikus és a köznapi keveredik, s mindezen meg sem lepődünk. Gogol regényvilága tehát groteszk, s realistának csak annyiban mondható, hogy szereplői a lehető legszürkébb, hétköznapi emberek. És a 20. század irodalmában ugyanezt az értékkavarodást vagy arányérzék-nélküliséget tapasztalhatjuk például Kafka novelláiban vagy Samuel Beckett drámáiban.        
         Mindezt összevetve mégis különös, hogy az irodalomtörténetben először kelet mutat valami újat a nyugatnak, ráadásul olyan újat, amit a nyugat szerintem azóta sem tudott reprodukálni vagy magáévá tenni.

 

 

 



Pénzes Bendegúz, 6. a
A hastingsi csata döntő fordulata


         A hadrendbe állt két sereg néhány száz yardnyi távolságból nézett farkasszemet egymással. A domb alján a normann lovasok; karcsú lábú, ritkás sörényű lovaik fázósan topogtak a szárazföld felől áramló nyirkos szélben. A dombtetőn a nehéz páncélzatú szászok támasztották a földre magas pajzsaikat.        
         Ahogy a köd kissé felszállt, a könnyű vérttel felszerelt lovasok szemügyre vehették a velük szemben felsorakozott sereget: csupa gyalogos, mindegyiknél harci bárd a kard mellett, pajzsuk egész testüket takarja. A normannok bámultak; nem láttak még harci bárddal felszerelt sereget. A szászokat is elnémította a meghökkenés; először találkoztak lovas hadsereggel.        
         Nem tartott sokáig a némaság. A katonák először csak egymás között cserélgették megfigyeléseiket az ellenfélről, de nemsokára gúnyos megjegyzések és sértésnek szánt válaszok röppentek ide-oda a két sereg között. A fokozódó ordítozás már-már felborította a fegyelmet, amikor kürtjel harsant, és a normann lovasok előtt villámgyorsan íjászok sorakoztak fel, majd még egy sor íjász eléjük térdelt. A normann oldalról magasba emelkedett a nyílvesszők felhője, hogy ártalmatlan záporként kopogjon a szász pajzsokon. A csata elkezdődött.        
         Az ellenfelek sora ide-oda hullámzott, a normannok kitartóan támadták a pajzsfalat, de a hatékonyan védekező szászok sorát nem tudták megtörni. Harold király mindenütt a csata sűrűjében járt, de a normann lovak gyorsaságát látva nem próbálkozott támadó hadművelettel. Híveit kitartó védekezésre buzdította, és kitartásra azoknak a nap előrehaladtával egyre nagyobb szükségük is volt; míg a karcsú normann lovak órák múlva is fáradhatatlanul száguldottak lovasaikkal, a szászokon lassan erőt vett a kimerültség. Kiütközött rajtuk a ki nem pihent csata a norvég királlyal, az erőltetett menet Észak-Angliától Hastingsig, melyre Harold király hajszolta őket.
         Vilmos komoran figyelte serege hasztalan próbálkozásait. Látta, hogy fáradnak a szászok, de a test-test elleni küzdelemtől féltette katonáit. Arab vérű  lovaik hiába száguldanak biztonságban lovasaikkal, a harci bárdokkal szemben védtelenek. Ha pedig a normann katona földre kényszerül, könnyebb vértjével biztos prédája a jól felfegyverzett szászoknak. Igen, fáradnak a szászok, de a pajzsok falán ezután sem tudnak áttörni a normannok. Vilmos parancsot ad: célozzanak az íjászok magasabbra, hátha rést talál a nyílvessző a szász sisakok között.        
         Az íjászokon is látszik a reggel óta tartó harc fáradtsága. Lassabban lövik nyilaikat, megremegő kezük nehezebben talál biztos célpontot. De Vilmos parancsa mintha új erőt öntene beléjük. És lám, egy nyílvessző nyomán, mely a pajzsok pereme felett surran el, fájdalomkiáltás hallatszik, és lehanyatlik egy szász harcos. De mi ez a nagy kiáltozás, ami körülötte támad?
         – A király megsebesült! – hallatszik a szász sereg felől. Megzavarodik a szász sereg zárt sora, meginog a pajzsok kitartó fala. Vilmos látja és jól méri fel az esélyt; a normann lovasok tömege megindul, és ami nemrég még elképzelhetetlennek látszott, most valóra vált: áttörték a szászok vonalát.
         Kegyetlen öldöklés kezdődött. A normannok bosszúszomjasan vágtak utat a szászok között. Bár a szászok elkeseredetten védekeztek, egyértelmű volt, hogy a csata eldőlt. Nemcsak Harold király esett el, elhullott a szász nemesség színe-java. A normannok egy része otthagyta a szász sereg maradékát aprító társait, és az elesettek fosztogatásához kezdtek.
         Vilmos keserű elégedettséggel nézett végig a holttestekkel borított mezőn. Majd elfordult a látványtól, behunyta a szemét, és imába kezdett. Imádkozott, hogy új népének igazságos királya legyen.

 

 

 



Venczel Anikó, 12. b
Szerelemfelfogások Platón A lakoma és Dante Isteni színjáték című műveiben



         Dante és Platón műve kereteiben a lehető legjobban eltér egymástól. Dante a keresztény misztikát használja alkotása környezetéül és alapjául, és nincs egyetlen olyan pillanat sem, amikor az olvasó úgy érezheti, szilárd talajon jár. Platón ezzel szemben a filozófiai témát egy ünnepi vacsora utáni közös iszogatás témájaként jeleníti meg, hogy, mint Erüximakhosz javasolja, mégse csak öntsék magukba a bort, hiszen úgyis másnaposak még az előző lakomától. Témájuk is nagyon különbözőnek tűnik, végül azonban felfoghatjuk úgy, hogy ugyanazt az utat járják be.

 

Égi és földi szerelem.


Az Isteni Színjáték a bűnöket és az erényeket ábrázolja, és egyfajta emelkedést mutat a rossztól a jó felé. Ennek során többször is megjeleníti a szerelmet, úgymint a pokol ötödik énekében Paolo és Francesca bűnös szerelmét, ami miatt el kellett kárhozniuk, ezen kívül a Purgatórium huszonhatodik énekében a bujákat, akik megbánva bűnüket most vezekelnek érte, másfelől pedig a Paradicsom kilencedik énekében a Vénusz szférájában az üdvözült szerelmeseket, akiknek tiszta szerelme erényüknek számít, és szintén a Paradicsomban megtaláljuk a harmadik énekben a hold szférájában a szüzeket, akik Istenüket szeretik misztikus szerelemmel – amennyiben a miszticizmus már nagyon közel áll a szerelemhez. És végül megemlíti az egész műn végighúzódva saját szerelmét Beatrice iránt. Ez utóbbit később tárgyalom. Paolo és Francesca, illetve a hozzájuk hasonlóak, akik a bujaság bűnében vétkesek, a második körben Szövegdoboz: Dante Gabriel Rossetti: Paolo and Francesca da Riminibűnhődnek, de ők még megérdemlik Dante együttérzését, mint akik nem voltak velejükig gonoszak. Bűnük mindössze az, hogy szerelmükben érzékeik gyönyörűségét keresték.
         Aphrodité Uránia és Aphrodité Pandémosz, az Égi Szerelem és a Közönséges Szerelem[1], illetve a hozzájuk tartozó Erószok különbsége megjelenik a Lakomában is. Kezdetben az első szónok, Phaidrosz még nem különbözteti meg a kétféle szerelmet, azonban Pauszianasz rögtön utána meghatározza és mitológiailag alátámasztja a különbséget, majd kifejti, hogy csupán az égi Erószt dicsérhetjük feltétel nélkül, mivel földi társa igen gyakran rosszra, mértéktelenségre visz. A tökéletlen és tisztátalan szerelem testi voltánál fogva változékony, mint a test, a tiszta szerelem viszont örök és változhatatlan, mint a lélek. Ennélfogva az, aki földi szerelemmel szeret, el fogja hagyni kedvesét, mihelyt az majd nem lesz szép, ellenben a tiszta szerelem lehetővé teszi, hogy a pár örökre együtt maradjon.

A szerelem hasznai.

         Szókratész A lakomában azt állítja, a szerelem nem isteni ugyan, ellenben föltétlenül hasznos, mert „Erósz annak a vágya, hogy a Jó mindig a miénk legyen”[2]. Ezzel szemben ugyanebben a műben mások úgy vélik, noha a szerelem isteni, lehet azért káros is. Dante természetesen nem személyesíti meg a szerelmet, de egyetért azzal, hogy lehet hasznos is, meg káros is. Föltétlenül hasznosnak csak a tiszta szerelmet gondolja. Platón művében Szókratész azt állítja, hogy a testi szerelem is hasznos, mert a halhatatlanságnak, a fizikai élet továbbvitelének eszköze. Ez viszont nem mutat hasznot olyan esetekben, amikor a testi kapcsolatból gyermek nem származik. Ez már bizony erősen közelít a középkori felfogáshoz: a testiség akkor megengedhető, ha gyermekek létrehozását célozza meg. Ezt Szókratész még nem köti ki, de valahol már érezteti. A szellemies szerelem viszont szellemi gyermekek létrehozását célozza. Ezért ennek nem kötött a tárgya, illetve tárgya maga a Szépség, amit bárhol fel lehet lelni, és a Szépség megtermékenyítvén az emberi elmét az ember alkotásokat hoz létre, amelyek a lélek örökéletű folytatásai. Tehát a szerelem minősége attól függ, hogy milyen jellegű halhatatlanságra vágyunk.

Homoszexualitás.

         Nem hanyagolhatjuk el itt azt a szempontot, hogy Platónnál Pauszianasz szerint a közönséges Erósz hajlamos a férfiakat akár a fiúk, akár a nők szeretésére – vagy mondjuk inkább: megkívánására – buzdítani, ezzel szemben a tiszta és tökéletes szerelem csupán egy férfi és egy fiatalabb fiú között szövődhet. (Szókratész – szintén a Lakomában – ellenben úgy foglal állást, hogy a földies szerelem egyértelműen a nők felé vonz, mert nekik lehet gyermeket nemzeni, vagyis a fiúszerelem a szellemies gondolkozású emberek kiváltsága.) Ebben azt a felfogást láthatjuk meg, hogy a hagyományos görög gondolkodás számára a nő tökéletlen lény, és ebből adódóan alkalmatlan arra, hogy a lelkét szeressék, mert az nem nyújthat semmi értékeset szerelmese számára. Ez viszont azt jelenti, hogy a nő egy olyan „eszköz”, amelyet utódgyártásra és alkalmankénti örömszerzésre lehet használni, erre testileg alkalmas lévén. A férfi viszont példaképül szolgálhat fiúkedvese számára, jobbá teheti őt, és ez mindkettőjüknek testileg és lelkileg is kellemes, a hangsúly viszont a lelki oldalon van. Ebben a felfogásban nem jelenik meg az a tény, hogy a nők is képesek volnának valamiféle szerelemre, ezt egyszerűen nem sorolja be sehová. Egy férfi vagy egy fiú tud szeretni, egy nőt pedig – valamilyen formában – lehet szeretni. Sőt, Pauszianasz mintegy mellékesen jegyzi meg, mintha nyilvánvaló volna, hogy „kényszerítjük őket, amennyire tőlünk telik, hogy a szabad nőkbe ne szeressenek bele”.[3] Tehát egyáltalán nem helyes a nőket szeretni, persze el lehet őket venni, és lehet velük gyermeket nemzeni, hogy a következő nemzedéket is ellássuk szép, okos és erős ifjakkal és férfiakkal.
         Ezzel szemben Danténál mindenféle „fajtalanság bűnként jelenik meg, mégpedig még a bűnös szerelemhez képest is külön kategóriában, sokkal erősebben bűnhődnek, merthogy megszegték a természet istenalkotta törvényét; ez a tizenegyedik énekben olvasható. Ez pedig a keresztény felfogás következménye. Természetesen ők is megbánhatják bűnüket, és akkor csupán a Purgatóriumban kell bűnhődniük bujaság miatt a hetedik körben. Mégis, ha jól megfigyeljük, talán nem belemagyarázás azt állítani, hogy a Dante és Vergilius közötti erős barátság és összetartozás megfeleltethető ennek a kapcsolatnak, megfosztva természetesen minden erotikus töltéstől, ami már Platónnál is másodlagos. Ő a vezetője és a példaképe, és beszédükben érződik az igaz szeretet egymás iránt. Ez a jóra vezetés és tisztelet az, amit Pauszianasz elsősorban az ideális szerelem feltételének tart.

Férfi és nő.

         Az Isteni színjátékban a férfi és a nő egyenrangú társak bűnben és erényben, Pauszianasz viszont a nőt egyértelműen alacsonyabbrendűnek titulálja. Aphrodité Uránia feljebbvalósága is abban rejlik, hogy csak apja volt, anyja nem, ilyenformán természete csak férfias vonásokat tartalmaz. Aphrodité Pandémoszt női természete testiessé és féktelenné teszi, és női természete miatt fejti ki a nők felé irányító vonzást is. Márpedig, mint Pauszianasz megállapítja, a férfinem „természettől fogva erőteljesebb és értelmesebb”.[4]
         Phaidrosz ugyanakkor, noha ő is csak a férfiak által érzett szerelemről beszél, példaként legalább felhoz egy szerelmes nőt, Alkésztiszt, aki vállalta férjéért a halált, és ezáltal méltóvá vált az istenek kegyelmére maga és férje számára.
         Arisztophanész beszédében bizonyos szimmetria van jelen evvel kapcsolatban. Azt állítja, hogy régebben férfi, női és androgün nemekre oszlott az emberiség, és ezeknek a kettéhasításából szerelmespárok keletkeztek értelemszerűen két férfi, egy férfi és egy női, illetve két női taggal. Ennek a következményeiben éppen annyira osztoznak a nők, mint a férfiak, vagyis mindenki vágyakozik a maga szerelmese után.
         Szókratész megszólalása különbözik az eddigiektől. Eleve azzal kezdi, hogy amit el fog mondani, azt ő egy bölcs asszonytól hallotta: Diotima nő létére úgy beszél, hogy azzal Szókratész és Szókratész hallgatósága is kénytelen egyetérteni. Ráadásul kijelenti, hogy nemzésen - ő ezt a szót szellemi és fizikai értelemben is használja - a férfi és a nő egymásra találását érti. Azt mondja, hogy akik a szerelem vágyát inkább a testükben hordják, azok a nők felé hajlanak, hogy gyermekük lehessen - de azt nem mondja, hogy a lelki szerelem viszont kizárólag a fiúk felé fordít. Az, hogy ő beszél utoljára, lehetővé teszi, hogy minden előtte szólóról véleményt mondjon, és azt is, hogy amíg előtte elolvassuk a többi szónok beszédét, sorban mindnek igazat adhassunk az előzőekhez képest. Így hát Szókratész az, aki a mű beállítása szerint mindannyiuk közt a legbölcsebb, és a mű is az ő dicséretével zárul, ezért végső soron a nőknek igazság tétetik, és azzal összhangban, amit az Államban állít, Platón nem látszik alacsonyabb rendűnek gondolni a nőket, sőt sokoldalúbbnak, mivel képesek szülni; ez ugyanakkor óhatatlanul a földhöz köti őket. Szókratész nem mondja, hogy a nők képesek vagy nem képesek a szellemi szerelemre, illetve ebből kifolyólag az alkotásra, de Diotimán keresztül megmutatja, hogy annak gondolja őket.

A szerelem, mint a fejlődés eszköze

         Szókratész beszédében kifejti, hogy a szerelem célja a Szépség elérése. Emiatt a szellemi természetű szerelem egyfajta lépcsőt jár be, melynek során előbb a testet, majd minden testet, aztán a lélek szépségét, a cselekedetek, a tudományok, a filozófia, és végül magának a Szépségnek a szépségét kezdi szeretni. A Szépségnél, illetve a Jónál, ami a Szépet magában foglalja, semmi sem szebb vagy felsőbbrendű. A haladás során az előző lépcsőfok mindig egyre értéktelenebbnek tűnik a következőhöz képest, úgy, hogy amikor a bölcselő valamennyi testben fölfedezi a szépséget, egyetlen test szépsége már nem érinti meg annyira, és bármilyen testi szépség csekélynek tűnik a lélek szépségéhez képest. A Szép maga viszont semmi mellett sem halványul el, hanem az a végső cél. Itt a fejlődés termékén, a művön van a hangsúly: ezek az egész fejlődés során folyamatosan keletkeznek, ahogy a szépség folyamatosan áramlik be az emberi lélekbe.
         Az Isteni Színjáték fő témája a haladás a Jó felé. Ennek a haladásnak eszköze itt is a szerelem, Dante szerelme Beatrice iránt. Ezen azonban nem lép túl. Már kezdetben tiszta, égi szerelemmel szereti, és erről a végéig nem mond le, mert ez, éppen úgy, mint Pauszianasznál, a fejlődés útján vezeti őt végig. De látjuk, hogy Danténál nem jelenik meg az a fajta lépcsőzetesség, amiről A lakomában Szókratész beszél. Ismerünk testi, lelki és isteni szerelmet, amelyek egymástól függetlenül léteznek, de nem alakulnak egymásba. Dante szerelme Beatrice iránt ismét olyanforma, mint amit Pauszianasz ideális szerelemnek tart, merthogy Beatrice jobbá teszi és tanítja Dantét; nem pedig olyan, amilyenről Szókratész beszél. Minthogy Beatrice tökéletes, nincs is hová továbblépni. Ő minden nő legszebbike és legjobbika, aki a Paradicsom legmagasabb szintjén foglal helyet. Azonban összeegyeztethetjük Szókratész alkotásra irányuló törekvését azzal, hogy lényegében véve Beatrice emlékére született az egész Isteni Színjáték. Tehát az égi szerelem itt is ugyanazt a hatást éri el, csak ez kevésbé fogalmazódik meg.

A szerelem felmagasztalása a művek stílusa által.
         Mindkét műben azt tapasztaljuk, hogy az igaz szerelem valami olyan magasztos téma, ami nem tűri meg a lealacsonyítást, még Szókratész különben gúnyos stílusától sem; és ez egyfajta kontrasztot képez az ő beszéde és a többi közt, mert azt a részt, amikor ő kifejti Diotima gondolatait, keretbe foglalja szokásos beszédmodora. Sőt, Agathón szónoklata, ami már első pillantásra is üres szofizmus, ellentétet biztosít Szókratész beszéde számára, és Alkibiadész pedig levezeti azt Szókratész magasztalásával; amit róla mond, abban pont az foglaltatik, hogy az ő beszéde ellentéte az üres szofizmusnak, tudniillik kívülről alantas, de sok értelem van benne.
         Az Isteni színjáték stílusa sem egységes. A tiszta szerelmet mindig isteni szintre emeli és magasztalja fel, de még a pokol második körében szenvedőkről is úgy szól, hogy inkább szánalmat és rokonszenvet ébresszen, semmint megvetést. Olyannyira, hogy elbeszélő-énje a sajnálattól – és nem, mint másutt, a borzalomtól – sírni kezd és elájul. Itt egy kissé kényelmetlen érzés is az olvasónak a jóságos isten, a szeretet Istene ilyetén eljárása, a megbocsátásnak ez a hiánya; noha a második kör a legenyhébb büntetés színhelye. Úgy érezzük, ezért majdhogynem igazságtalan az örök büntetés.
         Végső soron Platón és Dante felfogása között vonhatunk tehát párhuzamot, de észre kell vennünk a vallás és kultúra különbözőségéből fakadó eltéréseket. A lényeges kérdésekben viszont egyetért a két szerző két műve, tudniillik hogy a szerelem célja jobbá tenni az embert.

 

 

 


Tóth Máté, 8.b
Móricz Zsigmond: Barbárok Dolgozatomban



         Móricz Zsigmond 1931-ben írt Barbárok c. művét elemzem. Az írónak ez az a korszaka, amikor a népi irodalom felé fordul. Ez azt jelenti, hogy az akkor divatos idealizált falusi kép helyett feltárja és művészien ábrázolja a paraszti élet valóságos oldalát, annak minden nehézségével és szépségével együtt. Ezáltal Móricz, aki eredetileg a Nyugat című folyóirat egyik írója, egy új írótípusnak lesz az egyik úttörője. “Ez az írótípus történész, statisztikus, publicista, a nemzeti, társadalmi kérdések felvetője, szinte apostola népének.” (Czine M. 2002: 477).
         Az Alföldön játszódó novella a paraszti élet tragikumait tárja fel az olvasó előtt. Móricz balladaszerű novellája három részre tagolódik, melyet a szerző számmal jelöl. A három nagy fejezet külön-külön további három részre tagolható.Az első nagy fejezet Bodri juhász meggyilkolásáról szól. A kis részek a következők:

   1. Bodri a pusztán2.              
   2. Az idegen pásztorok      
   3. A gyilkosság

A második nagy fejezet a keresést tartalmazza

   1. Az asszony kijön a pusztára
   2. A bolyongás
   3. A felfedezés

A harmadik fejezet a vallatást foglalja magába

   1. A tagadás
   2. Az öv
   3. A beismerés

         A három nagy részben hasonló ritmikusság fedezhető fel. Mindegyik szerkezete ugyanazon az elven alapul: a hosszú indítás után minden rész vége felgyorsul, és egy hirtelen csattanóval zárul, amely továbbvisz a következő fejezetbe. Az első részben a táj, a juhász, az életforma jellemzése szinte mozdulatlanságot mutat. Az idegen juhászok megérkezése, Bodrival való beszélgetése oldalakon keresztül zajlik. De abban a pillanatban, hogy a Veres juhász a botjához nyúl, felpörögnek az események, és a véres gyilkosság pár mondatban jelenik meg. A második rész elején ismét a pusztát látjuk, de most az asszonnyal, akit az író jellemez. Hosszan tart a keresés a görbe körtefánál, kérdezősködés a Veres juhásznál, és a vándorlás, mely több hónapon, évszakon át tart. Az utolsó visszatéréskor hirtelen fedezi fel Bodri és gyermeke sírját, gyorsan jutnak az események a szegedi rendőrségig. A harmadik részben leírt kihallgatási jelenet hosszan tart. A gyilkos juhász végig tagad, a fordulópont akkor következik be, amikor meglátja a kilincsen az övet és egyből bevallja bűnét. Ennek az állandóan visszatérő ritmusváltásnak az a szerepe, hogy kiemeli a novella fordulópontjait, és állandó feszültséget kelt.        
         A párbeszédeknek szintén kulcsszerepe van a három részben. Ezek azonban nem hasonlóságot mutatnak, hanem fokozódnak, egyre hosszabbak lesznek a novella során. Míg az első részben sok a leírás és kevés a párbeszéd, az is csak szavak formájában van jelen, addig a második részben már hosszabb a párbeszédes rész, végül a harmadik egység szinte csak párbeszédből áll. Mindez szimbolizálja a pusztai lét és a városi életforma közötti különbséget. Bodri képviseli a pásztorok világát, az asszony a fejlettebb falut, a bíró pedig a művelt városi embert.

A szereplők jellemzése:

         A barbárságot képviselő juhász mindhárom részben jelen van: Az első részben Bodrival, a második részben az asszonnyal, a harmadik részben a bíróval kerül kapcsolatba. Mindegyikkel különbözőféleképpen viselkedik: Bodrival még erőszakos, rámenős, fölényes. Az asszonnyal kedves, szolgálatkész, szinte egyenrangúan kezeli. A bíróval szemben alázatos, kiszolgáltatott. A három részben közös jellemzője, hogy végig hazudik. A brutális gyilkosságon kívül ez a hidegvér teszi őt igazán ellenszenvessé. Bodriról nem tudunk meg sokkal többet, mint hogy hallgatag, becsületes. Az asszonyról többet tudunk meg: gondoskodó, hűséges, kitartó, és bátor. Ő oldja meg a problémát. Az író által leírt fehér ruha a tisztaságot szimbolizálja. A bíró furfangos, Móricz a saját véleményét szövi bele a bíró szövegébe.
Az állatoknak külön szerepe van a novellában: ők szimbolizálják az emberi tulajdonságokat. Az állatok között a kutyáknak jut a főszerep. Az első részben sok állat szerepel, a kutyák verekedése előrevetíti az eseményeket, és jelképezi a juhászok közötti konfliktust. A kis puli kitartó ugatása Bodri palástolt feszültségét mutatja ki. A második részben a magányos asszonyt végigkíséri a tavaszi úton a kölyök puli. A probléma megoldásában a pulinak jelentős szerepe van. A harmadik részben nincs állat, mint ahogy az asszony is eltűnik az elbeszélésből. A nevek beszédesek, a Bodri név az életformát jelenti. A veres juhász jelzője szintén nem véletlen (vérre utal).
Móricz novellájában sűríteni képes a paraszti életmód kiszolgáltatottságát, az emberek közötti konfliktusokat.        
A szereplők ábrázolásával a végletekig különböző embertípusokat képes bemutatni.
Gecső Dávid, 5.b
Rokonszenves életutak, helytelen életszemléletek(Exupéry: A kis herceg)

         „Ez a 325-ös, 326-os, 327-es, 328-as, 329-es, 330-as kisbolygók vidéke volt; a kis herceg tehát azzal kezdte, hogy sorra látogatta őket, foglalkozást keresni meg művelődni is.”
         Az első bolygón egy öreg király lakott. Hermelinszőr és bíbor palástja, szép koronája, méltóságteljes trónja volt. A király a bolygóján egyedül élt, mivel a bolygó olyan kicsi volt, hogy más el sem fért volna rajta. Szeretett uralkodni és parancsokat osztogatni. Magát bölcs királynak tartotta.
         Megörült a kis herceg látogatásának, mivel végre volt kinek parancsokat adni. Úgy gondolta, hogy ő uralkodik minden és mindenki felett. Ezért minden mondatában szerepelt a parancsolom kifejezés. „A tekintély legelső alapja az értelem” – vallotta, ezért csak teljesíthető parancsokat osztogatott. A király azért nem volt igazi király, mert nem volt egyetlen alattvalója sem. Ha a Földön uralkodik valódi alattvalókon, valószínűleg bölcs király lett volna.
         A második bolygón a hiú lakott. Különös narancssárga kalapot és sárga öltönyt viselt. Köszönés helyett azt mondta: „Meglátogat egy csodálóm.” A hiú nem csinált egyebet, mint arra várt, hogy jöjjön valaki, aki megcsodálja őt; tökéletesnek látta magát. A kis herceg elősz ör szórakoztatónak vélte, de hamar ráunt az önteltségre.
         A következő bolygón az iszákos lakott, aki egy sor teli és egy sor üres palack mellett üldögélt szomorúan. A kis herceg eleinte sajnálta, de rövid beszélgetés után ráébredt, hogy az iszákoson nem lehet segíteni. Iszik, mert szégyelli magát, és szégyelli magát, mert iszik. Az én véleményem az, hogy az iszákos élete céltalan, sehová sem vezet.
         A negyedik bolygó az üzletemberé volt. Komor ábrázattal, öltönyben és nyakkendőben ült az íróasztala mögött. Amikor a kis herceg megérkezett, akkor sem hagyta abba a számolást: „Annyi dolgom van! Komoly ember vagyok én, nem fecsérlem léhaságra az időmet.” – mondta. Ötvennégy éve egyfolytában számol. Számolja a csillagokat, mert birtokolja őket. Nagyon gazdag embernek tartja magát, de a csillagokat birtokolni nem lehet, ezért feleslegesen tölti ezzel az idejét. Semmivel sem gazdagabb, mint bárki más.
         Az ötödik, egyben legkisebb bolygón a lámpagyújtogató élt. Azt kapta parancsba, hogy ha lemegy a Nap, gyújtsa fel a lámpát, ha feljön a Nap, oltsa el. A parancs az parancs, és ő ennek mindig eleget tesz. Csakhogy a bolygója percenként fordul egyet a tengelye körül, ezért soha nem tud pihenni. A kis herceg megsajnálta, és azt tanácsolta neki, hogy mindig sétáljon a forgás irányával ellenkezőleg, így mindig nappal marad; ez azonban nem volt jó megoldás, mert a lámpagyújtogató szeretett aludni. Ő volt az egyetlen ember, aki másokért dolgozott, nem saját magáért. „Ő az egyetlen, akivel meg tudnék barátkozni” – gondolta a kis herceg.
         A hatodik bolygó volt az egyik legnagyobb. Ezen lakott a geográfus. Öreg volt, és óriási könyveket írt. A bolygóját sem ismerte, mondván ő nem kutató, hanem földrajztudós. A fölfedezés szerinte a kutatók munkája. Ő javasolta a kis hercegnek, hogy látogasson el a Földre. Az én véleményem szerint a geográfusnak sokkal kíváncsibbnak és érdeklődőbbnek kellene lennie saját bolygója iránt.
         A Föld: a kis herceget minden lenyűgözte, amit a Földön látott és tapasztalt. „Szó ami szó – gondolta útközben - , a felnőttek nagyon-nagyon furcsák.”

 

 



Mayer Emil, 6.a
Kicsoda Othello? – önéletrajz



         Tudomást szereztem arról a tényről, hogy a Velencei Köztársaságban szükségessé vált, hogy hadjáratot indítsunk Ciprus felé a török ellen, s ezért a nagytiszteletű Doge felkért, hogy eme hadsereg élén álljak, s így figyelmébe ajánlom ezen, az Armandini nevű írástudó szolgám által papírra vetett, életem korábbi folyását bemutató sorokat.
         Nagyjából harminc éve születtem Birkahim városában. Már gyermekkoromban többször visszavertük oázisunkban a sivatagi berberek támadásait, akik az ott lévő kút eltulajdonítása miatt ostromoltak minket. Itt tettem szert hadi cselek tudására és mindenre, ami ahhoz kell. Az egyik ilyen támadás során elfogtak, és eladtak rabszolgának. Váltságdíj alatt szabadultam, majd Ibériába kerültem.
         Itt már tudásomnak köszönhetően a király hadi tanácsadója lettem. Kisebb vagyonra tettem szert, miközben a spanyol flottával sikeres hadjáratokat vezettem a Földközi-tengeren. A király halála után nézeteltérésbe keveredtem a trónörökössel, s ennek okán el kellett hagynom Ibériát.
         Az utóbbi időben Velencében telepedtem le, és kalmárkodással foglalkozom. Észak-Afrikából fügét, datolyát, szárított gyümölcsöket és más csemegéket szállíttattam Velencébe hajóval.
         Most eljött az idő arra, hogy a békés Velencében is szükségessé vált egy hadjárat indítása. Így van szerencsém a nagytiszteletű Doge figyelmébe ajánlani a korábbi győzelmek fényében csiszolt hadi tudásomat.

Kelt velencei időszámítás szerint 1490. július havában.

Othello Velence szolgálatában

 

 


Reznik György, 6.a
Petronius, az esztéta



         Ó, mily csodálatos hajnal! Az istenek kegyesek hozzám, mert életem utolsó napja igen szépnek ígérkezik a fényekből ítélve, méltó lesz az arbiter elegantiarumhoz, és tetszetős alakba foglalja majd halálomat.
         Az öregség egyik ajándéka a korai ébredés. Ezért most élek idős korom e jutalmával, és reggeli előtt teszek egy sétát illatozó kertemben. Mivel mostanában tartózkodom a lakomáktól, és csendesen olvasgatva töltöm napjaimat, mértékkel eszem és iszom, ezért tiszta a fejem. Hódolhatok tehát kedvenc foglalatosságomnak, a gondolkodásnak.
         Mostanában sokat törtem a fejem a keresztényeken, és Rómát felforgató hitükön. Még mindig nem értem, honnan e mindent elsöprő bizonyosság: csak egy Isten létezik, aki elküldte egyetlen fiát, Krisztust, hogy elvegye mindannyiunk bűneit.
         Tarsusi Pállal beszélgetve már-már hajlottam arra, hogy én is elfogadjam ezt az új istent, hanem azzal a parancsával, hogy köteles vagyok minden embertársamat egyformán szeretni, képtelen vagyok egyetérteni. Péter apostol pedig azt mondta nekem, hogy mondjak le az evilági összes örömömről, mert csak így juthatok halálom után boldog örök élethez az állítólagos menny országában. Hogyan tehetném meg én ezt?
         Az istenek gazdagságot és művészi tehetséget adtak nekem, én pedig örömmel vásároltam pénzemen értékes könyveket, gyönyörű vázákat és szobrokat, valamint szép fekvésű birtokokat és rabszolgákat. Bár sokszor eléggé lustának érzem magam a hatalom gyakorlására, arra sosem voltam rest, hogy könyveimből tanulva képezzem magam a filozófia, a rhetorika és a költészet tudományában.
         Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy boldog ember voltam mindig, mert azt tehettem legtöbbször, amihez kedvem volt. Hosszú évekig lehettem Nero legbefolyásosabb tanácsadója, és egyben rettegett bírálója. Bevallom, sokszor szinte bűnös módon élveztem, hogy e kegyetlen uralkodó megszégyenített kisdiákként kullog el könyvtárába, hogy átírja silány verseit.
         Talán én vagyok egyik oka annak, hogy az utóbbi években műveletlen talpnyalókkal vette körül magát, az ő dicséreteik mögött nem kellett gúnyt keresnie. Míg az enyémek finoman, kidolgozottan ékesszólóak és kétértelműek voltak. A Caesar meg akart felelni kényes ízlésemnek, sokszor szinte könyörgött a szívből jövő elismerésért, én pedig kihasználván a művész sebezhetőségét, gyakran rávettem olyan cselekedetekre, amelyek nevetségessé tették.
         Ahogyan visszatekintek az elmúlt időkre, biztos vagyok benne, hogy az én barátságomnak is köszönhető az, hogy kegyetlen és önző természete ennyire elhatalmasodott rajta. Ostobának tartottam őt, pedig nem volt az, nagyon is megvolt a magához való esze, tudta, hogy velem született tunyaságom és élvhajhász, önző természetem miatt nem leszek képes megfékezni őt.
         Engem elborzasztott, hogy Tigellinusszal együtt örömét lelte az égő Róma látványában. A halottak tömege és a fekete, üszkös romok ihletet adtak neki, én pedig iszonyodva fordultam el az őrült költő-császártól, és semmivé foszlott maradék befolyásom. Nem tudtam megakadályozni a keresztényüldözést.
         Lassan itt a reggeli ideje. Szólok Eunikének, hogy megéheztem. Reggeli után kiadom utasításaimat a ma esti lakomával kapcsolatban. Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen, hiszen ma látom utoljára vendégül a legkedvesebb barátaimat. Meg fogom ajándékozni őket legértékesebb serlegeimmel, ez hozzám méltó búcsúajándék lesz.
         Délelőtt meg kell írnom levelemet Viniciusnak. Kár, hogy ő és szeretett Lygiája nem lehetnek velem utolsó napomon. Viniciust mindig szerettem, és bár természetünk sokban különbözik, ez nem volt akadálya köztünk a kölcsönös megértésnek. Csak egyetlen esetben fordult elő, hogy viselkedése számomra érthetetlenné vált: amikor beleszeretett Lygiába. Őrült szenvedélye láttán megijedtem, és azt gondoltam, elment a józan esze. Hetekig bolyongott a városban, alig evett, minden kötelezettségét elhanyagolta.
         A kétes hírű Chilonnal szövetkezve próbálta felkutatni a leányt, aki elszökött vágya elől. Az a sötét alak teljesen a hatalmába kerítette. Végül sikerrel járt, mert aki keres, az talál. Rátalált Lygiára, de vele együtt Krisztusra is, itt kezdődött számára az igazi szenvedés, mert csak úgy nyerhette el a lány szívét, hogy elfogadta a kereszténységet is.
         Istenük alaposan próbára tette őket a többi hívővel együtt. Lygiával csodát tett az arénában, de a sok ezer mártírhalált halt kereszténnyel nem. Csak azt remélem, hogy létezik valahol a mennyországuk, ahol boldogok lehetnek ennyi szenvedés után.
         Örülök, hogy nem Rómában halok meg, ott az égő keresztek látványa kísértene utolsó percemig. Ha létezik az ő egy Istenük, akkor én most azt kérem tőle, adjon Viniciusnak és Lygiának egy kis földi örömöt is ebben a lemondásokkal teli, erényes életükben. Én már csak ilyen vagyok, fontosnak tartom ezt.
         A délutánt szeretett Eunikémmel töltöm majd, felolvassuk egymásnak a kedvenc verseinket, aztán csak ülünk és nézzük a naplementét. Este elmondom neki, hogy szabad és gazdag nő, és megparancsolom, hogy ne bánkódjon miattam, mert én úgy éltem, ahogyan szerettem élni, és úgy halok meg, derűsen és nyugodtan, ahogyan az hozzám, az arbiter elegantiarumhoz méltó.
         Ah, majd elfeledtem: utoljára még a Rőtszakállú ripacsnak is levelet kell írnom, benne mindent kimondva, amit eddig csak sejtetni volt lehetőségem.
         Szép nap ígérkezik, jó a halálra!

 

 



Hegedűs Bettina, 8.b
A pásztorélet összehasonlításaMóricz Zsigmond: Barbárok és
Longosz: Daphnisz és Chloé című műveiben



        Mindkét mű a parasztemberek életéről szól. Ennek ellenére az egyik egy szerelmi történet, a másik pedig egy tragédia.        
        Daphnisz és Chloé az életét köszönheti a legelőnek és az ott élő állatoknak. Bodri juhász és fia pedig a halálát lelte a kietlen pusztán.Longosz egy derűs, virágokkal teli ligetet ábrázol, bársonyos gyepszőnyeggel, melyen patak csordogál keresztül. A kecskéket és a birkákat együtt terelgette a tizenöt éves Daphnis és a két évvel fiatalabb Chloé, kikre a nimfák vigyáztak. Szinte meseszerű az egész pásztorrengeteg.Móricz Zsigmond ellenben a sivár valóságot tárja elénk. A juhász és fia a görbe vadkörtefán kívül csak a kék eget látták, a földön, a kiégett fűben pedig csak a tücskök peregtek. Nem volt miről beszélni. Képesek voltak naphosszat hallgatni és pipázgatni. A nap elől a nagy kalapjuk alá rejtőztek. Két hétben egyszer, ha hozott az asszonyuk ételt, mert a nyájajuhász egész évben a pusztában volt, csak lakodalomba vagy vásárra ment a faluba. Nem is csoda, ha némelyiknek elborul az elméje és bűnözővé válik, nincsenek érzései. Az író a falusi parasztok világából emeli ki a pásztorokat egy elszigetelt világba, ahol primitív körülmények között élnek. Itt az erkölcsi normák érvénytelenek. Erre utal a cím is; Barbárok.
         Míg az egyik mű tele van kalandokkal és csodákkal, a másikban csak ritkán történik valami, így az eseményeknek nagy jelentősége van. Babonásak, és ilyen babona a rézcsatos öv is, ami a Veres juhász lelkiismeretét jelképezi. Azt hiszi, hogy a Bodri juhász kelt ki a sírból, hogy megbosszulja őt. Pedig az asszony szeretete, hűséges, kitartó keresése oldotta meg a rejtélyt.
         Longosz regényének hátterében az istenek irányítják a két kitett és pásztorsorsban felnövő gyermeket. Bár isteni vonásokkal és szépséggel rendelkeznek, őszintén emberiek az érzéseik, és túlzott az ártatlanságuk, szerelmük.
         Móricz három részre osztja művét, ami bő egy évet ölel fel a ridegpásztorok életéből. Longosz pedig évszakokra tagolja a más és más hangulatú felvonásokat. Két tavaszébredésre, két izzó nyárra, szüretes őszre és zimankós télre.
         A barbárok, ez az egy szó lényeges társadalmi mondanivalót rejt magában: vádat emel egy olyan világ ellen, amely a szegénységet ebbe a nyomorúságba süllyeszti, és mégis értetlenül áll szemben a szegény emberek világával.A Daphnisz és Chloé olyan örömteli olvasmány, „mely a beteget meggyógyítja, a bánkódót megvigasztalja, a szerelemben járatlanokat pedig tanítja. Hiszen nincs, s nem is lesz ember a világon, aki a szerelmet elkerülhetné, míg csak lesz szépség, és szemünk, hogy meglássuk.”

 

 

 



Göndöcs Zsófia, 8.b
Őszi hangulat

    
    Bágyadtan csorognak a napsugarak,
a levelek fáradtan lehullanak.
Távoli, nehéz, érthetetlen szavak,
az idő csoszog, szinte már megakad.

Behunyom szemem, kizárom a világot.
Nem érdekel, mit most homályosan látok.
Nem akarom, hogy bárki halljon.
Forró könnyek áztatják arcom.

Az ég a meleg nyarat sírja vissza,
mikor minden őszinte volt, s tiszta.
Én az eltűnt boldogságot siratom.
Oda a jókedv, oda a bizalom.   

 

A Tél diadalma
       

Lassan lopakodik, a talajon kúszva,
a fűszálak között, a tavakon úszva.
Útja halálos csenddel övezve,
kopogós, ropogós dérrel (ki)kövezve.

Kiölti nyelvét, sziszeg, süvít a szél.
Vacognak a fogak – kegyetlenül zenél.

Felmászik a fákra, kik könnyre fakadnak,
potyognak a könnyek, s lassulnak, lankadnak.
Majd átjárja testüket a bénító méreg.
S nem sírnak többé. Átfagyott a kéreg.
    

Könnyeid
      

Vízcsepp tör utat a lángok között,
szikrázó nyílás a gyöngyszem mögött.
Gyorsan folyik ki keskeny medréből,
sok csepp hullik a lángok tengeréből.
Útja rózsás lankán viszi át,
nyoma fokozza a rózsák pirosát.
Egy völgyhöz ér, de mielőtt leesne,
elkapom, s szétmorzsolom tenyeremben.

Fájó szívvel néztem kezdetét,
szívből gyűlöltem egész életét;
mikor kioltotta szemed vad lángját,
s mikor előcsalta a szégyen rózsáját.
Melletted vagyok, bár tudom, nincs gyógyír.

Ne sírj.

    

Késői barangolás
    
    

Lassan, vigyázva lépkedek,
gyerekes örömmel élvezem a hideget.
Csendesen hullva, puhán esnek a pelyhek.
A kíváncsi tündérkék rögtön körülvesznek.
Ráülnek hajamra, megcsipkedik arcom.
Nem haragszom érte, hadd játsszanak, hagyom.

Egyedül sétálok a hófüggönyön át.
Valahol sütnek, érzem az illatát.
Füstölög egy kémény, villognak az égők,
kicsik, színesek, vidáman fénylők.

Régi, ódon ház, csöpög az eresz –
holnapra ebből vastag jégcsap lesz.

Teljes a csönd, szinte már rémisztő,
de valahol távol megszólal egy csengő.
Bátran csilingel vékony kis hangján,
a Karácsony lopózik kitaposott nyomán.
Becsorog a házba a küszöb alatt,
felmelegít mindent, ami hideg maradt.
Hangulatot ad az üres lángnak,
különleges ízt a frissen sült kalácsnak.

Az utcán egy homályos alak közeleg,
hallom a hó ropogását, egyre közelebb.
Megfordulok, várom, míg elér hozzám,
s közben lassan mosolyra húzódik a szám.
    

Nélküled
       

Ülök a fotelben, az újság az ölemben,
s gondolkozom. Velem voltál bánatban és örömben,
meghallottad egy öregember sóhaját,
s teljesítetted legkisebb óhaját,
minden zokszó vagy pörölés nélkül –
rosszat nem hagytál emlékül.

Ültem a fotelban, s néztelek téged.
Remegő kezed, megtört képed,
vizeskék szemed, ráncos arcodat.
Minden ránc jelzi egy-egy harcodat,
melyet értem, nem is, ÉRTÜNK vívtál,
és ehhez segítséget sohasem hívtál.
Megérezted pillantásom, felemelted fejedet,
s én megfogtam vékony, ráncos kezedet.

Azonban mint röpke, édes illat, a boldogság elszállt,
mikor gyenge, szerető szíved végleg megállt.
Te mentél előbb, pedig én érdemesebb lettem volna rá.
Most már nincs otthonom, nincs kihez mennem, nincs hová.
Egyedül maradtam a világban iszonyú bánatommal,
Egyedül ezzel a szűnni nem akaró fájdalommal.

 

 


[1] Szó szerint: mindenki Aphroditéja.

[2] Platón: A lakoma. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1999. Fordította Telegdi Zsigmond, a fordítást javította Horváth Judit, ellenőrizte Steiger Kornél.  206a. 74. old. 2-3. sor.

[3] Platón: A lakoma. 182a.  39. old. 21-22. sor.

[4]
Platón: A lakoma. 181c. 39. old. 4-5. sor. 

 

Lap tetejére